A kifogástalanul szerkesztett sikerrecepttel operáló film semmiben sem ment véletlenre; könnyen emészthető sztori, szerethető figurák, sztárszínészek, és fülbecsilingelő dallamvilág. Sajátos, kellemesen gunyoros humorérzékével és a korszakot remekül elkapó hangulatvilágával hat leginkább a nézőre. Jellemei elképesztően egyszerűek, a tipikus kisembereknél is kisebbek néhol, ami azért túlzásnak minősíthető, ennél egy vasbetonkocka lelkivilága is bonyolultabban működik. Persze tömegfilm, de azért a néző is ember, és a túlzott kímélésnek is megvan a böjtje…
 
A sztori középpontjában egy múltidéző gondolatfutam, egy amolyan igazi visszarévedés található. Tordai Imre napjaink lovijáról a hatvanas évek kisvárosi miliőjébe gondolat-transzponálja magát. Kamaszként ugyanis nagybátyja, Gyuszi bácsi faragott belőle embert és szerencsejátékost. Az öreg vállfaárusként kereste meg a lovipénzét, közben cipelte magával a gátlásos fiúcskát, akit lassan bevezetett a felszabadult apró örömök birodalmába, majd az effektív végjátékban nyertek egy rakás pénzt az ügetőn.  
 
Előnyére válik viszont, hogy a hatvanas évek szocializmusa néma bájjal kacsingat a háttérből, és csak egy-egy karikatúra-jellemen keresztül int be az akkori államgépezetnek, de elsősorban a korszak vidéki lakosságának mentalitására reflektál. Kellemes, szórakoztató, néhol egészen ötletes dramaturgiai elemeket felvonultató munka, kár, hogy a többi Koltai-rendezés árnyékként sem idézi fel erényeit.