Merthogy ma már nem olyan nagy flash a szabadság, hisz jóformán bármit megtehetünk, amit csak szeretnénk. Nem gond, ha fiú létünkre hosszú a hajunk, ha szakadt farmerben ugrálunk mezítláb, ha éjszaka zajlik a nappali életünk, és ha nem vagyunk hajlandók beállni a sorba, hogy a rendszeres életet élő embertársainkhoz váljunk hasonlatossá. Lehet így is élni, és ma már az is előfordul, hogy ilyen életvitel mellett is megtaláljuk a helyünket a társadalomban. Vannak persze szélsőséges esetek, meg vannak, akik nem is akarnak a társadalom megbecsült tagjai lenni, mindez kinek-kinek a saját döntése.

Nehéz hát beleélni magunkat egy olyan korba, mikor a lázadásnak még az egyéni akaraton túlmutató jelentősége volt. Mikor szembefordulva a társadalmi elvárásokkal néhányan mertek nemet mondani, nem akartak nap mint nap szabadságukat eldobva robotolni egy olyan társadalomért, amelyik nem becsüli az életet, nem akartak a pénz rabjává válni és nem akartak ártatlanokat gyilkolni Vietnámban, helyette inkább a békét és a szerelmet élvezték, mert hát ezek valójában fontosabb dolgok, nem igaz? 

Claude mindezt nem így gondolja, mikor behívója kézhezvétele után elindul a vietnámi háborúba. New Yorkban azonban összeakad egy csapat hippivel, akik ugyan máshogy vélekednek a háborúról, mégis befogadják őt maguk közé. Mielőtt a fiú elutazna, szeretnének neki egy emlékezetes napot szerezni, és megpróbálják összehozni őt egy lánnyal. Bár Calude esélytelennek látja a dolgot, a hippik, élükön Bergerrel máshogy gondolkodnak, számukra nincs lehetetlen, s egy társadalmi előítéletektől és kötöttségtől mentes világ képét mutatják meg a fiatal srácnak, aki eddig csak „normális” emberekkel találkozott. 

A ’67-es Broadway-musicalt Milos Forman filmje tette igazán világhírűvé, s ma már mindenkinek a Hair filmkockái ugranak be, ha felcsendülnek a jól ismert, fülbemászó dallamok, köztük az olyan klasszikusok, mint az I Got Life vagy a The Flash Failures/Let the Sun Shine in.