- Aki filmen látott, tudja, hogy van benned egy adag jó értelemben vett dekadens sárm – a hétköznapi életben egészen más ember vagy.
 
P. Cs.: - Tudatosan lefele építem ezt a dolgot, próbálok átlépni a kinőtt nadrágos „hülyegyerek” szerepkörön. Az én színészi fejlődésemben a színházi kezdetek meghatározóak, van egy jellegzetes mozgásom, egy mókásnak ható testalkatom, amit vegyítettek az akkor bennem élő lázadóval, és ez kiadta ezt a típusú „dekadenciát”. A színházban viszont már hét-nyolc éve határozottan kerülöm azt, hogy infantilisre vegyem a figurát. Ha humoros szerepet játszom, akkor is a helyzetkomikumra koncentrálok, nem akarom, hogy rajtam nevessenek, hanem azt, hogy a színpadi történés legyen mulatságos. Filmekben ezt még nem tudtam maradéktalanul elérni, például a Kontrollban Nimród kifejezetten így írta rám a szerepet… 
 
- Hogyan lehet narkolepsziás szerepet írni? 
 
- Lehet, emlékeznek rá, van egy olyan rész a filmben, amikor a pszichológus előtt beszélnek az ellenőrök a problémáikról. Fogalmam sem volt róla, mi az a narkolepszia (elalvásbetegség), ezért elkezdtem beszélni mindenféle drogokról, gyorsítókról-lassítókról, de Nimród azt kérte, a végén fejeljem le az asztalt. Na, ezt a típusú szélsőséget írta rám, látta bennem, hogy ilyen erős váltások lehetnek egy pillanat alatt a figurában. A Valami Amerika reklámfilmrendezője is egy fura figura, de azért azt említsük meg, hogy összesen harminchárom filmben játszottam. Ez a kettő a legsikeresebb, de most a Jancsó Miklós rendezte Oda az igazságban Janus Pannoniust alakítottam, remélem, komolyan, a szövegem ugyanis főleg a halálról, az elkerülhetetlen végről szólt.  
 
- Beszéljünk a Trenk, avagy a vad báróról. Ez a szereplő egy fonák Don Quijote, és a te egyik szerepálmod pont a búsképű spanyol lovag. 
 
- Amikor hátat fordítottam a szállodaiparnak, elsőként a La Mancha lovagjában statisztálhattam. Innen a szerelem. A Trenk báró olyan történet, amelyben a főhős, egy horvát nemes sem igazi lovag már, a segédje sem ártatlan lélek, sőt, az utóbbi veszi kezébe az irányítást. Szerintem zseniális darab, a szerzők a balkáni háborúk után sem fukarkodtak az öniróniával, bár Mária Terézia korába helyezték. Amúgy nekem még a Körmagyar jut eszembe a Trenkről, a nyelvezete mindenképpen Spirót idézi, néha azon kapom magam, hogy felröhögök hajnalban, amikor egy-egy mondat eszembe jut. 
 
- Békéscsabából mit sikerült felcsippentened ittléted alatt? 
 
- Ki kell néha kerülni a pesti nyüzsgésből, ahol a téma mindig a karrier, a kocsik, a nők, a filmszerepek és így tovább. Itt a színház a téma. A színházról egyébként annyit, hogy a most épülő Ibsen-központtal komoly bástya lehet. Hajnalig beszélgettem zenészekkel, színészekkel csupa olyan művészeti témáról, amelyekről stúdiós korom óta alig ejtettünk szót. Vastag páncéllal sétáltam be először a büfébe, várva, mikor mondják majd, hogy megjött a protekciós menő, viszi a pénzt, játssza a jó szerepet, meg így tovább. Ehhez képest mindenki kedves és dolgozik, ahogyan kell. Salgótarjánból kerültem a fővárosba, és ilyenkor érzem, mennyi irigység rakódik ott az emberre, ami nekem is a legrosszabb tulajdonságommá vált, és amitől megszabadulni nagyon jó. Ez egy nagy kirándulás nekem, egy nagy ajándék.