Magyarországról filmes karriert befutni Hollywoodban valaha nem is volt annyira ritka eset. Korda Sándor, Kertész Mihály vagy éppen a Drakula-szerepekben domborító Lugosi Béla mind kultikus alakjai a hollywoodi filmtörténetnek. Büszkélkedünk is velük, mint ahogy Adolph Zukor hollywoodi-magyar producer ajtófeliratát is gyakran idézzük: „Nem elég, ha magyar vagy, de sokat segít.” Igazából színészként már akkor sem volt könnyű befutni a nemzetközi piacon, manapság pedig még kevesebb az esély. Osvárt Andrea mégis ezt a rögös utat választotta, és itthonról külföldre költözve következetesen építi a karrierjét. Nemrég két budapesti moziban rendeztek minifesztivált friss filmjeiből. Az Olaszországban élő színésznő ennek kapcsán szakított időt ránk is, hogy beszéljünk sikerről, jövőről, és arról, hol szeretne élni.
- Hogy jött létre ez a kétnapos minifesztivál, amin két filmedet mutatták be?
- Jól hangzik ez a minifesztivál, de valójában olasz filmhétvégeként volt meghirdetve, amit a Budapesti Olasz Kultúrintézet kezdeményezett. Két évvel ezelőtt véletlenül pont itt voltam az olasz filmhéten, és akkor ismerkedtem meg pár emberrel az intézet dolgozói közül. Aztán decemberben kaptam egy e-mailt azzal kapcsolatban, hogy elhozhatnám egy-két filmemet Budapestre. Akkor azt gondoltam, hogy talán a Bródy Sándor utcában lesz egy kis vetítés, ahol az olasz szakosok megnézik majd ezeket a filmeket, de nagy örömömre a Puskin mozi beszállt a rendezvénybe és támogatta az ötletet.
- A színészi teljesítmény szempontjából mennyire tartod fontosnak ezeket?
- Az Egy kis történetben nincs nagy szerepem, de a filmet magát nagyon szeretem. Különleges alkotás, furcsa a műfaja is. Nem kimondottan közönségfilm, kicsit lassú, inkább művészfilmnek mondanám - de lehet, hogy sokaknak nem is tetszik. A második filmet, a Víz mágusát 2005-ben forgattuk, de már előtte két évig szerveztük, hogy összejöjjön. Sok díjat nyertünk vele, és az inkasszólistán is nagyon előkelő, második helyezést ért el.
- Mondhatjuk, hogy ez az eddigi legnagyobb filmed?
- Abból a szempontból, hogy ez rendes mozifilm, egy olyan nagyfilm, amiben főszerepet játszom, és a nézők szeretik - így igen. Vannak olyan filmek is, amikben mindössze fél másodperces szerepem van - mint a Duplicityben, ami márciusban jön ki -, és persze költségvetését tekintve nagyobb film-, de az nem az én filmem. Ez viszont igen. Ez az én filmem, és a mi filmünk. Nem kaptunk rá semmiféle anyagi támogatást, mégis összeállt rá 40 ember, köztük én is, és lemondva a gázsinkról kvótában részesülünk majd a filmből. Tehát nem kaptunk érte pénzt, hanem ha egyszer majd elkezd profitot termelni, akkor olyan arányban részesülünk a bevételből, ahogy azt korábban meghatároztuk.
- Nézőként milyen filmeket szeretsz?
- Azt szoktam mondani, hogy az Oscar-díjas kategóriát szeretem, mert abban minden benne van: közönségfilmként is jól működnek, és művészileg is a legmagasabb teljesítmények vannak benne: színészileg, a rendezést tekintve vagy akár zeneileg is.
- Milyen buktatói vannak egy ilyen sikertörténetnek, mint a tiéd?
- Hulla fáradt vagyok. Azt kell tudni erről a szakmáról, hogy ami az újságokban látszik belőle - amikor mindig mosolygunk, hiszen ez a dolgunk, és ez hozzátartozik az imidzsépítéshez - az csak az egy százaléka annak, ami mögötte van. Vicces, hogy ha egy filmben részegedek le, vagy borulok ki, akkor azért esetleg Oscar-díjat adnak, de ha elmennék az Oscarra, és ott innék sokat, akkor mindenki azt mondaná, hogy ez szánalmas. Két napja vagyok itthon, folyamatosan interjúzom, miközben amerikai ritmusban kaptam egy e-mailt, hogy itt van 15 oldalnyi szöveg, vegyem fel magam próbafelvételre és hétfőn Los Angelesben már látni szeretnék az anyagot. Ez a tempó. Nem kötelező, csak ha nem oldom meg, akkor nem kerülök az 50 fő közé, akiből majd választanak. Folyamatosan ugrásra készen, stand by-ban vagyunk, ez költségekkel is jár, mellette filmbemutatók vannak, és nekem is vasárnap van, miközben holnap reggel utazom vissza Belgrádba, mert öt órakor már próbálok, és keddtől forgatok.
- A szerencsén kívül mi minden kell ahhoz, hogy valaki ilyen karriert fusson be?
- A szerencse csak kis faktor. Én mindenemet ebbe öltem. Elsősorban az kell hozzá, hogy az ember el tudja dönteni, hogy neki mi a fontos, ez mennyit ér, milyen áldozatokat képes hozni érte, miről tud lemondani. Nekem el kellett hagynom a családomat, a barátaimat, az országomat, az otthonomat, a lakásomat, mert annyira akartam. Egyedül vagyok kint idegenként, és idegen is leszek mindig. Folyamatosan harcolni és küzdeni kellett azért, hogy megéljek. Főleg az elején, amikor még csak kopogtattam mindenféle ajtókon ismeretlenül. Rettenetes alázat kell ehhez, mert eleinte jönnek a megaláztatások, a rossz munkák - de azt is el kell vállalni, mert nincs más -, be kell dolgozni magunkat a rendszerbe és a szakmabeliek bizalmába. Közben nyilván művészileg is jól kell teljesíteni, nem elég pusztán emberileg vagy technikailag. Ha megkapok egy filmszerepet, az azt jelenti, hogy 15-20 másik castingra is elmentem, mindegyikre felkészültem, megtanultam, ötször elolvastam a forgatókönyvet, a legjobb akartam lenni, elmentem tanárhoz, kialudtam magam, és koncentráltam.
- Elég tudatosnak tűnsz. Biztosan megvan már a következő cél, amit kitűztél magad elé.
- Hat éve kezdtem el ezzel a szakmával komolyan foglalkozni, és - bár szerettem volna még messzebbre jutni - elértem azt, amit ennyit idő alatt el lehet: főszereplő kategóriás filmszínésznő lettem egy idegen országban. Közben nagyon figyelek arra, hogy az angolomat ébren tartsam, mert továbbra is dédelgetem azt az álmot, hogy az angol nyelvű piacon is kapjak komolyabb szerepet.
- Hogyan képzeled el magad 10-15 év múlva? Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem színésznő lennél?
- Biztosan lesz családom, és nem hiszem, hogy Olaszországban fogok élni, mert nem érzem azt, hogy ott otthon lennék, inkább egy állomásnak tekintem. Két megoldást látok: vagy Amerikába megyek, vagy hazajövök. Ha nem színésznő lennék, akkor valószínűleg tanítanék, mert az igazán érdekel, és hihetetlen eredményeket lehet vele elérni. Lehetne érdekes és színvonalas kurzusokat szervezni itthon angolul, akár amerikai tanárokkal, és jó lenne tehetségkutatással és tehetségneveléssel is foglalkozni.
Forrás: Est.Tv Magazin
- Jól hangzik ez a minifesztivál, de valójában olasz filmhétvégeként volt meghirdetve, amit a Budapesti Olasz Kultúrintézet kezdeményezett. Két évvel ezelőtt véletlenül pont itt voltam az olasz filmhéten, és akkor ismerkedtem meg pár emberrel az intézet dolgozói közül. Aztán decemberben kaptam egy e-mailt azzal kapcsolatban, hogy elhozhatnám egy-két filmemet Budapestre. Akkor azt gondoltam, hogy talán a Bródy Sándor utcában lesz egy kis vetítés, ahol az olasz szakosok megnézik majd ezeket a filmeket, de nagy örömömre a Puskin mozi beszállt a rendezvénybe és támogatta az ötletet.
- A színészi teljesítmény szempontjából mennyire tartod fontosnak ezeket?
- Az Egy kis történetben nincs nagy szerepem, de a filmet magát nagyon szeretem. Különleges alkotás, furcsa a műfaja is. Nem kimondottan közönségfilm, kicsit lassú, inkább művészfilmnek mondanám - de lehet, hogy sokaknak nem is tetszik. A második filmet, a Víz mágusát 2005-ben forgattuk, de már előtte két évig szerveztük, hogy összejöjjön. Sok díjat nyertünk vele, és az inkasszólistán is nagyon előkelő, második helyezést ért el.
- Mondhatjuk, hogy ez az eddigi legnagyobb filmed?
- Abból a szempontból, hogy ez rendes mozifilm, egy olyan nagyfilm, amiben főszerepet játszom, és a nézők szeretik - így igen. Vannak olyan filmek is, amikben mindössze fél másodperces szerepem van - mint a Duplicityben, ami márciusban jön ki -, és persze költségvetését tekintve nagyobb film-, de az nem az én filmem. Ez viszont igen. Ez az én filmem, és a mi filmünk. Nem kaptunk rá semmiféle anyagi támogatást, mégis összeállt rá 40 ember, köztük én is, és lemondva a gázsinkról kvótában részesülünk majd a filmből. Tehát nem kaptunk érte pénzt, hanem ha egyszer majd elkezd profitot termelni, akkor olyan arányban részesülünk a bevételből, ahogy azt korábban meghatároztuk.
- Nézőként milyen filmeket szeretsz?
- Azt szoktam mondani, hogy az Oscar-díjas kategóriát szeretem, mert abban minden benne van: közönségfilmként is jól működnek, és művészileg is a legmagasabb teljesítmények vannak benne: színészileg, a rendezést tekintve vagy akár zeneileg is.
- Milyen buktatói vannak egy ilyen sikertörténetnek, mint a tiéd?
- Hulla fáradt vagyok. Azt kell tudni erről a szakmáról, hogy ami az újságokban látszik belőle - amikor mindig mosolygunk, hiszen ez a dolgunk, és ez hozzátartozik az imidzsépítéshez - az csak az egy százaléka annak, ami mögötte van. Vicces, hogy ha egy filmben részegedek le, vagy borulok ki, akkor azért esetleg Oscar-díjat adnak, de ha elmennék az Oscarra, és ott innék sokat, akkor mindenki azt mondaná, hogy ez szánalmas. Két napja vagyok itthon, folyamatosan interjúzom, miközben amerikai ritmusban kaptam egy e-mailt, hogy itt van 15 oldalnyi szöveg, vegyem fel magam próbafelvételre és hétfőn Los Angelesben már látni szeretnék az anyagot. Ez a tempó. Nem kötelező, csak ha nem oldom meg, akkor nem kerülök az 50 fő közé, akiből majd választanak. Folyamatosan ugrásra készen, stand by-ban vagyunk, ez költségekkel is jár, mellette filmbemutatók vannak, és nekem is vasárnap van, miközben holnap reggel utazom vissza Belgrádba, mert öt órakor már próbálok, és keddtől forgatok.
- A szerencsén kívül mi minden kell ahhoz, hogy valaki ilyen karriert fusson be?
- A szerencse csak kis faktor. Én mindenemet ebbe öltem. Elsősorban az kell hozzá, hogy az ember el tudja dönteni, hogy neki mi a fontos, ez mennyit ér, milyen áldozatokat képes hozni érte, miről tud lemondani. Nekem el kellett hagynom a családomat, a barátaimat, az országomat, az otthonomat, a lakásomat, mert annyira akartam. Egyedül vagyok kint idegenként, és idegen is leszek mindig. Folyamatosan harcolni és küzdeni kellett azért, hogy megéljek. Főleg az elején, amikor még csak kopogtattam mindenféle ajtókon ismeretlenül. Rettenetes alázat kell ehhez, mert eleinte jönnek a megaláztatások, a rossz munkák - de azt is el kell vállalni, mert nincs más -, be kell dolgozni magunkat a rendszerbe és a szakmabeliek bizalmába. Közben nyilván művészileg is jól kell teljesíteni, nem elég pusztán emberileg vagy technikailag. Ha megkapok egy filmszerepet, az azt jelenti, hogy 15-20 másik castingra is elmentem, mindegyikre felkészültem, megtanultam, ötször elolvastam a forgatókönyvet, a legjobb akartam lenni, elmentem tanárhoz, kialudtam magam, és koncentráltam.
- Elég tudatosnak tűnsz. Biztosan megvan már a következő cél, amit kitűztél magad elé.
- Hat éve kezdtem el ezzel a szakmával komolyan foglalkozni, és - bár szerettem volna még messzebbre jutni - elértem azt, amit ennyit idő alatt el lehet: főszereplő kategóriás filmszínésznő lettem egy idegen országban. Közben nagyon figyelek arra, hogy az angolomat ébren tartsam, mert továbbra is dédelgetem azt az álmot, hogy az angol nyelvű piacon is kapjak komolyabb szerepet.
- Hogyan képzeled el magad 10-15 év múlva? Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem színésznő lennél?
- Biztosan lesz családom, és nem hiszem, hogy Olaszországban fogok élni, mert nem érzem azt, hogy ott otthon lennék, inkább egy állomásnak tekintem. Két megoldást látok: vagy Amerikába megyek, vagy hazajövök. Ha nem színésznő lennék, akkor valószínűleg tanítanék, mert az igazán érdekel, és hihetetlen eredményeket lehet vele elérni. Lehetne érdekes és színvonalas kurzusokat szervezni itthon angolul, akár amerikai tanárokkal, és jó lenne tehetségkutatással és tehetségneveléssel is foglalkozni.
Forrás: Est.Tv Magazin
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek