Tehát 1995 után bő hat évvel ismét egy szólóalbum. Köztudott, hogy maga Ozzy is első három szólólemezét tartja valamire. Köztudott, hogy a kritikusok is azt a három lemezt tartják valamire. A többi inkább csak felvillanás - nevek, címek, majd turné. Ozzy mostani kísérőcsapatának névsora: a ritmusszekcióban Mike Bordin dobol és Robert Trujillo basszusgitározik, a gitárnál pedig Zakk Wylde. Erre még egy zöldfülű is csak annyit mond, hogy "uff!", és azonnal betolja a lemezt a lejátszóba. És nem csalódik, mert a zongorával nyitó Gets Me Through egy olyan eszméletlen riffbe torkollik, hogy nem kétséges, hogy a valaha írt legjobb Ozzy-szólódalok egyikét halljuk. Minden benne van, ami eddig is jellemző volt, de az áru friss és nem mirelit. Innen már nem lehet elrontani, Ozzy démonian kántáló hangja ráfekszik a riffekre és egyáltalán nem tűnik annak a vicces, divatjamúlt, denevérzabáló rocker bácsinak, aki Miss Piggyvel duettezik a Muppet Show-ban, vagy aki rappereknek segít újrahasznosítani régi Black Sabbath-számokat. A Facing Hell szintén ebben a szellemben fogant, majd ahogy egy jó Ozzy-lemezhez illik, következik egy ballada, akusztikus gitárral, vonószenekari kísérettel. 1982-t írunk, lobognak a feltartott öngyújtók, de mivel nincs túlnyálazva, és Ozzy kimondottan szépen énekel, mondjuk azt, hogy oké, belefér, eddig jól éreztük magunkat, tudunk mi romantikusak is lenni. Ez a jó "na mi a szösz?" érzés egészen a negyedik szám, a No Easy Way Out végéig tart, utána Ozzy egyre kevésbé képes megtartani a figyelmet, hiába a remek zenekar, hiába nem töltelék a lemez többi része, csak részletekre emelhetjük fel a fejünket az Alive-ban vagy a záró Can You Hear Them-ben. De az a nyitó villanás jó volt.

7/10